merre jarok

Mosolyt rakok magamra, de belül megint szétesek,
amit mások elfelejtenek, én évekig cipelek.
Tele van a szívem szóval, mégis csendben létezek,
ha kérdezik, hogy mi baj van, csak annyit mondok: „semmi, megyek.”
Pedig minden egyes este ugyanoda visszaérek,
ahová senkit nem engedek, mégis mindenkit remélek.
Túl sok mindent éreztem, túl keveset beszéltem,
túl sokáig maradtam ott, ahol rég nem is éltem.
Amit szerettem, elvesztettem, amit féltem, megéltem,
és mire végre elengedtem, már magamat sem értettem.
Kívül csend van, belül zaj van, minden gondolat rám talál,
mintha bennem lenne egy szoba, ahol soha nincs kijárat már.
Néha vágynék valakire, aki látna, nem csak nézne,
aki akkor is maradna, mikor mindenem veszélyes.
Aki nem csak azt szeretné, amit könnyű bennem nézni,
hanem azt is, amitől félek, amit nem tudok megvédeni.
Mert én nem félig érzek, nálam minden túl mélyre ér,
és ha egyszer szívből adok, az egész lelkem visszakér.
Lehet, egyszer majd a múltam nem húz vissza, csak kísér,
és a sok kimondatlan mondat végre bennem véget ér.
Lehet, egyszer nem kell majd minden éjjel mást játszanom,
nem kell erősnek lennem csak azért, hogy ne lássák, ha fáj nagyon.
Addig viszem ezt a szívet, bár néha túl nehéz nekem,
mert amit más túl soknak lát, lehet, pont ettől vagyok én.